Súlyosan demens

"Bis dat, qui cito dat, nil dat, qui munera tardat."

"Kétszer ad, aki gyorsan ad, semmit se ad, aki késve ad!

A szeretet nem szó, hanem tett. Hogy mennyire szeretsz valakit az mutatja, hogy milyen áldozatokra vagy hajlandó érte.

Előszó:

Ebben az írásban a családtag (fiú) szemszögéből, elolvashatod apukám demenciájának történetét egészen haláláig, de röviden kitérek az általam akkor relevánsnak tartott előzményekre, és az engem érintő utóhatásra, majd utólag értékelem a történteket. Mivel a történetben tipikus események kerülnek leírásra, amelyek hasonlóak mások történeteiben is, egyes részei információként, vagy tanulságként szolgálhatnak másoknak is, ez volt a motiváció. Mivel sok tekintettben Magyarországon embertelen körülmények uralkodnak, abban is reménykedek, hogy ezek felszámolásában is lehet egy apró fogaskereken, egy a apró fog. Az írás részei az adott időpontokban kerültek bejegyzésre, így valamennyire nyomon lehet követni nem csak a beteg egészségének alakulását, hanem a családtag megélését, majd a végén az egész átértékelését.

Harci helyzet:
A harctéren nem arra törekszünk, hogy megöljük az ellenséget, hanem arra, hogy megsebesítsük. A sebesült katona 3-4 másikat is kivon a harctérről. Itt hasonló a helyzet. Legalább egy másik embert nagyon súlyosan érint ez a betegség, valamint fenntarthatóan kb. szintén ennyi családtagra lenne szükség a gondoskodáshoz. Családok azonban egyre inkább nincsenek. Én is egyedül vagyok, illetve magamra vagyok hagyva, mert a többiek rendkívüli gyorsasággal eltűnnek...

Nincs olyan, magánügy:

Anyám meghalt 1998-ban. Majdnem addig mintahazásságban éltek, de apám életében egy évvel korábban feltűnt egy gyermektelen, férjtelen aranyásó, a későbbi felesége, akinek feltételezésem szerint imponált apám nyugdíja, és az, hogy hajlandó mindenét rákölteni. Egyébként úgy tudom már régről, még anyám előtti időből ismerték egymást. Apámra meg sajnos hatással volt a nő affektálása. Anyám szerintem ebbe halt bele. Mivel ezt a nőt, aki tönkretette a családomat, és bűnrészesként megölte anyámat, nemigen szívleltem, kerültem vele a kapcsolatot. Apámra tekintettel, és a kérésére azonban később, ha nem is gyakran, de időnként, pl. ünnepeken hajlandó lettem a feleségénél meglátogatni apámat. Apu sportember volt, edzett, és valamennyire vigyázott az egészségér is, de a nő mellett papucs lett. A nő bátya, szintén velük lakott. Amikor szóvá tettem, hogy egészségtelen ételekkel tömik apámat, aki olyan hasat növesztett, mintha terhes nő lett volna, rájött, hogy ezzel is tud provokálni, amire amúgy is hajlott, és amikor ott voltam, direkt szarral tömte aput, és közben kajánul figyelte a reakciómat, ami az volt, hogy tényleg ritkán mentem oda. A has a korral jár, és ne szóljak bele, stb magyarázta.... Amikor beteg lett, akkor viszont én vagyok a fia, és ő az édesapám, az én kötelességem ápolni... Takarjam be, mert nálam fázik, adjak már neki kaját, mert éhen hal, és nem kérlelem elégé, nem beszéltetem eleget, ezért romlik szerinte a beszéde, nem mozgatom eleget, ezért tud egyre kevésbé járni, sőt, a legprovokatívabb, hogy beszéljek vele szépen, ő az apám, kötelességem otthon ápolni, és 300 ezret kapok (240 nyugdíja + 51e ápolási) és ezért nem kell még dolgoznom se. Ezt ismételgeti, pedig már elküldtem az anyjába is...

Ezt a részt megpróbáltam eljuttatni a médiának, de nem jelentették meg. Egyedül talán a Kuruc hozná le, de már nem akarom:

"Mert vétkesek közt cinkos, aki néma."-Babits Mihály

2019 május elején kapott édesapám egy kisebb agyvérzést. A kórházban ő nem tudott a pelenkába pisilni, a kacsáztatásra pedig nyilván nem volt ember, sem akarat, így apám ki akart menni a WC-re, de legyengült, és elesős volt. Este ezért konfliktusba is került egy "szimpatikus" ápolónővel, ezután pedig két napra gyógyszerrel kiütötték (a fiatal orvos azt mondta, talán egy kicsit túl sokat kapott), és indulatból lekötözték, ami a módjából jól látszott. A második nap egy teljes napon át rá se néztek a bekábított apámra, amiért elnézést is kért az egyik nővér. Talán egyszerűbb lett volna az ágyon a rácsot felhúzni, de az meg volt hibásodba ... Pedig ez állítólag az egyik legjobb kórház az országban, apám tűzoltó volt, ezért is került ide, és kerületileg is ide tartozik...

Nyilván nem pusztán a begyógyszerezés miatt, de ezután jött ki a súlyos demencia nála.

Rövidesen haza is engedték, de mivel 83 éves, semmiféle rehabilitáció nem került a képbe. A kor azért is számít, mert jóval később, amikor már nálam volt, egyszer kihívtam hozzá az ügyeletet, és az "orvos" azt mondta ingerült lett, mert 83 éves emberhez nem szoktak kimenni! Sajnos végül kijött, sajnos, mert egy egész napra kikészültem az "emberségétől".

A feleségével nem túl jó a kapcsolatom, de ezt félretéve, minden nap mentem hozzájuk, és próbáltam felerősíteni. Két hét elteltével azonban nemhogy javult, hanem romlott, és már egyáltalán nem tudott aludni se, így egyre zavartabb lett. Hiába kértem altatót, és szereztem viszonylag rövidebb várakozási időpontot is a pszichiátriára, de a feleségének már tényleg hívnia kellett hozzá a mentőt. Azt kellett hazudnia, hogy elesett, és beverte a fejét, hogy elvigyék.

Ekkor egy közeli kórházba került, ahol az orvos adott neki gyógyszert, majd délután ki is adta. Nem írta neki fel tablettákat, hanem csak adott a feleségének, annyiért, amennyiért gondolja, és azt mondta, hogy a továbbiakban nála lehet majd kapni...

Este apu felkelt, de állítólag ugyanúgy zavart volt. Megint elvitte a mentő, és én a kórházban csatlakoztam hozzájuk a betegfelvételnél. Ekkor már lenyugodott, de nagyon rossz bőrben volt. Ez megint az a kórház volt, ahol először az agyvérzéssel feküdt, de most a pszichiátriai osztályra került. Úgy volt, hogy néhány nap alatt beállítják a gyógyszereit, de közben kapott tüdőgyulladást, majd embóliát, és miegymást, és kezdettben egyáltalán nem is javult. Az orvosa azt mondta, hogy én egyedül nem tudom majd otthon ellátni, a felesége már akkor kimerült, és innentől érdemben ki is szállt a történetből, így azt javasolták, hogy sürgősen nézzek otthont számára. Úgy tűnt, az egyik leghíresebb magánotthon talán felveszi, de látták, hogy nem egyszerű az esett, és találtak egy kibúvót, hogy ne kelljen felvenni. A beutaló orvos, aki valójában nem ért az adott szakterülethez, egy olyan nullás diagnózist (nem valódi diagnózis, csak a beutalás gyanúja), valami olyan dolgot írt rá a papírjára, amire hivatkozva el tudták utasítani a felvételét.

Ekkor kezdődött csak igazából a kálváriánk. Egyes otthonok, bár a honlapjuk szerint demensekkel is foglalkoznak, nővérhiányra hivatkozva utasítottak el, máshol pedig hosszas várólistákkal találtuk szembe magunkat. Mindenesetre a Fővárosi Önkormányzat 3 otthonába is beadtuk a jelentkezést, majd később két magánotthonba felírattuk magunkat a várólistára. A kórház közben bedugult a hasonló esetekkel, és nyomás alá helyeztek. Már ekkor kicsináltak idegileg engem is. Apám most már kezdett jobban lenni, de ott az ilyen betegeket lekötözik, erősebben begyógyszerezik, és minél hamarabb megpróbálnak megszabadulni tőlük, egyrészt, mert a továbbiakban tényleg nem kórházba valók, másrészt, mert más betegektől foglalják az ágyat, bedugulnak az osztályok, és az ottlétüket állítólag a TB sem finanszírozza (legalábbis nekem ezt mondta az egyik ápolónő).

Közben az olyan otthon is, amely évekkel ezelőtt mindenkit felvett, elutasított, bár ott legalább elmondták, hogy amúgy sem etetnek, meg nem adják be a gyógyszert, stb., mert erre nincs kapacitásuk...

Az egyik (amúgy bunkó) nővér azt mondta, hogy menjek fel a hegyre (ez egy rehab intézményük) és tegyek le az asztalra 50ezret, mert így kell csinálni. Amikor az orvos is azt mondta, hogy menjek a hegyre, akkor célzásnak vettem, mentem, és a hölgynek odatoltam 60-at, biztos, ami biztos. Nem ígért semmit, azt mondta, hogy ágyuk van, de személyzet nincs, de adott egy másik telefonszámot. Az viszont nem hívhattam fel, mert apu feleségének volt ott egy ismerőse, és nem akarta, hogy apu ott legyen. Mellékesen már akkor két havi fizetésemet vitte már a történet...

Világossá vált az is, hogy az otthonok nem akarnak valóban demenseket felvenni, csak olyanokat, akik nagyjából egészségesek, tudnak gondoskodni magukról, és nekik még egyes helyeken uszodákat is építenek. Az állami otthonok pedig ugyanezt teszik, az önkormányzat honlapján például azt hazudják, hogy 40 napon belül felveszik a beteget, a valóságban a várakozási idő sok hónap, esetleg év, és a problémás eseteket, azaz a demenseket nemigen akarják felvenni. Arra játszanak, hogy a magánszféra, a kórház, vagy az idő majd megoldja! Ami az otthonok honlapján van, legyen az állami, vagy magán, köszönő viszonyban nincs a valósággal!

Nekem ez a helyzet arra hasonlít, mint amikor kimennek a mentők egy tömegbaleset helyszínére, majd a sérülteken átlépnek, a megfázással gyötrődőkbe pedig elkezdik tömni a C-vitamint, és a Béres cseppet.
Írtam mindenhová, csak az EMI-től írt vissza Hüse Marianna ügyintéző és Dr. Veres Gábor irodavezető, hogy nagyon sajnálják, de nem tudnak segíteni, és mostanában egy youtuber kb. ugyanezt. Az EMI-seket később az egyik éjszaka, mikor már rendesen kivoltam, viszontválasz levélben elküldtem melegebb éghajlatra is... Elkeseredésemben még az Erzsébet hidat is elindultam lezárni, de meglepetésemre nem vették fel a telefont a tv-k, viszont egy csapat rendőr jelent meg a közelemben, így viszont már nem lett volna sikeres a akcióm...

Végül, egy másik, kedvesebb nővér ajánlásával egy gondozóházat találtam, ahol éppen megüresedett egy hely, és bár szépeket írtak ők is magukról, de kicsit gyanús volt, hogy ide túl könnyen felveszik. Aput a kórházból így át is vittem. Másnap, amikor bementem azzal fogadtak, hogy több gyógyszert akarnak szerezni neki, apu pedig lekötözve volt, és önkívületben mutogatott a WC felé. Valószínűleg már egy napja nem pisilhetett. Még nem vittem rögtön ki, próbáltunk a pelenkába pisilni, de abba nem tudott. Amint a WC-re ültettem pisilt, és megnyugodott. A több gyógyszer, és a lekötözés helyett elég lett volna megkérdezni tőle mi a baja... A nővérnek mondtam, hogy az volt a baj, hogy nem tud pelenkába pisilni, és azt mondta nem gond, megoldja, és mosolygott. Nem tudom mit csinált vele, de másnapra ingkontinens lett, és azóta is az. A harmadik nap után telefonáltak, hogy vigyem el, mert problémás. Nyilván rácsodálkoztak a demenciára... Ekkor ki kellett lépnem a munkahelyemről, és most már 24 órában otthon, teljesen magamra hagyva ápoltam. Ez tényleg 24 óra, 2 percre nem hagyhatom magára. A felesége mostanában általában szombatonként csinál neki ebédet. Mi megyünk oda, eddig kétszer jött ő, amikor apu gyenge volt... Ekkor elmegyek bevásárolni, gyógyszertárba, stb., és kétszer már hazasiettem lefutni a régi köröm is. Ennyi az összes "segítségem".

Apropó! A közgazdászok vajon a hozzátartozókat is számításba veszik, amikor egy nővér termelékenységét matekozzák?

Itthon segítséget kértem ahonnan csak lehetett, de bármilyen hihetetlen, a demensekkel senki, semmilyen szervezet (családsegítő, nonprofit szervezet, stb.) sem foglalkozik a kerületben, és ez állítólag még jogszabályilag is így van kialakítva! Amit még fontos megemlíteni, hogy mindenkinek van valami információja, javaslata, de még a szakemberek is fals dolgokat mondanak, nem ismerik a valós helyzetet.

A helyi elméleti demensgondozó úgynevezett fejlesztő foglalkozást kínál kora reggel, és ebéd után, megszakítással 2-2 órásat (8-10 és 13-15), hogy biztosan ne tudjon demens megjelenni, ugyanis ők ilyenkor pihennek. Kitalálták, hogyan lehet semmittevésből megélni... A jogszabály szerint nappali demensgondozóba naponta 5 órát lerakhatnám, de ez is csak elméleti lehetőség, mint a legtöbb dolog ebben az országban. Pedig, ha tényleg naponta néhány órára le tudnám ott tenni, az nagy segítség lenne. Például tudnék normálisan fürödni. Jelenleg 2 részletben mosom le magamat, kétszer két percben, mert kb. ennyi idő kell ahhoz, hogy felébredjen, felkeljen, felálljon, és elessen. Nem hagyhatom magára, viszem a közértbe, mindenhová, de amikor leesett a hó, és háromszor, amikor nem volt hajlandó kijönni a lakásból, az már problémát jelentett.

Mivel nincs tv-m, a számítógépemen online nézzük az M4 és M1 sikerpropagandát, így a számítógéphez sem jutok hozzá. Ez az írás is sok éjszaka alatt készült el. Egyébként még gondolkozni sincs lehetőségem, de tapasztalom, hogy senki nem tudja mit jelent az, hogy demens (otthoni) ellátása, a szakemberek se...
December első hetében aztán felhívott a honlapja szerint egyik legjobbnak kinéző fővárosi otthon (Pesti út 117....), hogy azonnal be kell költözni. Ekkor már átláttam a buktatókat, és tudtam, a pokol újabb, és újabb bugyrai várnak rám. Az otthon sajnos teljesítette is feltételezéseim, de mindenekelőtt megemlítem, hogy találkoztam itt olyan emberel is, mégpedig a szociális előadóval, aki tényleg próbált segíteni, neki köszönöm...

Ugyanakkor rögtön láttam, ha otthagyom apukámat, akkor nem csak halálra, de komoly szenvedésre is ítélem. A legtragikusabb, hogy öntudata teljesen ép, és szinte mindent felfog, ért, nem csak fizikailag, de lelkileg is szenved. Négy nap után jött is az éjszakai SMS, hogy kórházba került. Az otthonban katétert kapott, amitől belázasodott, és vérzett. Azt feltételeztem, hogy azért katéterezték meg, mert az első napon, a bőven nyugdíjas korú hölgy azt mondta, hogy egyszerre 64fő demens beteget ápol, (amiért egyébként nagy tisztelet neki) és nem tud majd rá figyelni.

A négy nap kórház után pár napra hazahoztam, és felerősítettem. Azt találtam ki, hogy még ünnepek előtt három napra beviszem, az ünnepeket itthon tölti, majd pár nap itthon, pár nap ott, és közben szétnézek megint a magánotthonoknál, de igazából már nem reméltem semmit.

Ha kiveszem, akkor már csak a két magánotthon lesz képben, kb. soha bekerüléssel. Ha hosszabb időn keresztül tovább ápolom, akkor belepusztulok én is.

Aztán, amikor a három napra bevittem, az antibiotikumából még volt két szem, és mivel tudom, hogy nem lehet rájuk bízni a gyógyszer beadását, és mert megígértem apunak is, reggel és este terveztem bemenni mindhárom napon. Apu eléggé meg volt viselve, azt mondta ez diliház, szörnyű figurák vannak itt, és sűrűn kérdezgette, mikor viszem ki. Már délután 18:30- kor bementem, és azzal fogadott a nővér, hogy húzkodta a katéterét, és lehet, majd még küld a továbbiakban SMS-t arról, hogy kórházba került, mint múltkor.

Tényleg véres volt a katétere, a zacskó, stb. bár most nyugodtan, és szomorúan feküdt. Mondtam neki, hogy vigyázzon magára, mert csak akkor tudom két nap múlva kivinni. Megértette, és így fektettem le. Reggel 10 óra után érkeztem meg, és ugyanaz a nővér jött ki éppen a szobájából, mint aki tegnap este is volt. Mondta, hogy vigyem a társalgóba aput, mert ott lesz valami műsor, állítólag a karácsony apropóján egy gyerekcsoportot vártak... Meg volt borotválva, és szépen fel volt öltöztetve. Mondtam is magamba, hogy hátha Isten megkegyelmezett nekünk, és lehet nem is lesz olyan borzasztó ez a hely, mint ahogy látszott eddig. Kitoltam a társalgó helységbe, és apu kezdte kiköpködni a gyógyszereket. Sok demensnek csak összetörve, és folyadékba keverve lehet beadni a gyógyszert, mert nem tudják, vagy/és akarják lenyelni. Itt ezzel sem foglalkoznak, mindenesetre most lenyelettem vele. A katéteres zacskója sem volt sehol, és örültem, hogy végre kivették, mert nekem rengeteg gondot okozott, de már most egy regény az írásom, ezért erre se térek ki, csak karcolgatom a témát. Aztán azt mondta, hogy pisilnie kell. Na, mondom kezdődik, megint nem tud a pelenkába... Kivittem a WC-re. A deszkán rászikkadt fekáliadarab, a padlón feltehetően vizelet tó a csésze körül, az egész hely kopott, és undorító volt. Lehúztam a nadrágját, és ott volt a pelusba belegyűrve a katétercsonk, a rászáradt vérrel, és sehol a cső, meg a zacskó. Az is lehet, hogy ahogy be volt gyűrve, el is záródott, ezért is kellett pisilnie, viszont menekülnöm kellett a helységből. Már láttam lelki szemeimmel, ahogy a kórházban az orvos az ultrahanggal figyeli a megvastagodott hólyagot, meg a kitágult vesét, amiből tévesen majd arra következtet, hogy nem tud katéter nélkül pisilni, és most a hasán keresztül vezetik ki, mert hát húzogatta... Így lesz egy normálisan vizelő emberből nyomorék... Nem akartam a nővérekkel konfliktusba kerülni, így megkértem a szociális előadót, hogy nézzen utána ennek a katéter ügynek, majd délután ebéd után megint bementem, és megnéztem mi a helyzet. 14:30 után érkeztem, és még mindig ugyanaz a nővér volt. Nem örült, hogy lát, be is szólt... A folyosón útközben benéztem a WC-be, és most nem volt tó, tisztábbnak tűnt, meg is nyugodtam. Akkor, illetve az után takarították ki, amikor látta a takarítónő még délelőtt, hogy kimenekülök onnan apuval... Apu most aludt az ágyban, ilyenkor ebéd után aludni szokott. Kerestem a katétercsövet, és a zacskót, amikor pont jött két nővér a szobába, hogy őt is tisztába rakják. Valószínűleg úgy küldtek utánam őket, most, hogy megint bejöttem... Apu egy férfias kakiadaggal adta tudtára, hogy mi a dolgokról a véleménye, amelyben szégyenlősen bújt el a nyitott katéter csonkja. A vezeték, és a zacskó sehol, de legalább a saját ürülékét folyatták vissza, a hólyagjába... Mondtam, hogy így nem lesz jó, a nagyjából már megtisztított csonkról azért csináltam is egy képet, amit nagyon zokon is vettek, de legalább most raktak bele csövet zacskóval.

Másnap (2019.12.19.) délelőtt megint bementem. Apám mellé a kerekesszékbe volt beültetve a teljesen megtelt katéteres zsák, ami full véres volt. Nem értem miért nem ürítették le, és miért nem rakták a hólyagja alá... Jött az orvos, hogy beszélni akar velem. Azt mondták, hogy ők nem azért tették be a katétert, mert ki akarták váltani a pelenkázást, ezt a feltételezést kikérik maguknak, mert ők nem csinálnak ilyet, hanem mert fel volt fújódva a hólyagja, és 800 ml vizelet jött ki, amikor belerakták a katétert, mert valószínűleg a prosztatája megnagyobbodott, és ezért nem tudott pisilni. Hiába volt az, hogy nálam otthon pisilt rendesen, ez olyan, hogy az egyik percről a másikra előjöhet, hiába van nővérhiány, hiába nem vízhatlan az ágy (mint ahogy kellene), ha kell, ők többször is pelenkáznak. Az pedig, hogy a katéterről levették a csövet, és közvetlenül a pelenkába gyűrték, illetve az abban lévő kakiba folyatták, az szükséghelyzet volt. Amikor azt próbáltam elmondani, hogy az én célom nem az, hogy velük háborúzzak, csak valamilyen megoldást keresek, és hogy nyolc hónapja nem volt egy nyugodt napom, akkor elsírtam magam. Erre azt mondták, mindent megtesznek, és jó lesz minden! Most egy kétórás vizsgálatra bevitetik majd a kórházba.

Hazaértem, és jött az SMS, hogy kórházba került. Ott azt mondták, hogy kiszedte magának a katétert, és nem ürült a vizelete.

Négy napig volt megint kórházban. Nem voltak rosszindulatúak, de még akkor is lekötözve tartották, amikor már mozogni is alig tudott, és nyomták az altatót, a quetiapine-t, a vérnyomás csökkentőt (miközben soha nem volt magas a vérnyomása...), és minden szart. Csont és bőr lett néhány nap alatt. December 23.-án mindenkit kiszórtak, akit csak tudtak hazaengedtek az ünnepekre, és én mondtam, én viszem el, nem megy vissza az otthonba.

Az orvos már nem tudta felkelteni, az álla furcsán beesett a szájába, ilyet még nem láttam. Kicsit gondolkodtunk mi legyen, de jobb, ha otthon hal meg... Éjszaka a kezeimben nyögött, de mivel nem adtam be a sok szart, túlélte a reggel, majd pár nap alatt felesősödött. Ha még egy fél napot a kórházban van, akkor biztosan meghal. Azért ez is elgondolkodtató... Ha beadom az otthonba, akkor néhány órán belül kórházba kerül, majd néhány napon belül meghal. A hónapok alatt nagyon megerősödött az apa-fiú kapcsolat közöttünk, csak a szerepek cserélődtek fel... Nem ezt érdemli, és én se.

Azóta a katétercsőtől megpróbáltunk az orvossal megszabadulni, de annak ellenére, hogy nem nagy a prosztatája, tény, hogy a teszt során nem tudott nélküle pisilni.

Eddig egy magánotthonnak írtam, mert nem volt se időm, se energiám, de idegem se. Még nem tudtam elküldeni nekik a jelentkezést, ráadásul se apám, se a felesége nem akar már hallani semmiféle otthonba menetelről, amit értek, de én meg rámentem. Jelentkezett Gödöllő, de mivel mondtam, hogy voltunk már a Pesti úton, rájöttek, hogy töröltek a rendszerből. Ugyanakkor már nem is akartam, hogy felvegyék, mert nem akarom újra és újra átélni ezt a sok szart. Tényleg nincs már megoldás...

A kormány bejelentette a demens akciótervet, és kijelentették, hogy a demensek, és ápolóik nincsenek egyedül. Próbáltam utánanézni az akcióterv pontjainak, de csak annyit találtam, hogy fel kell hívni a figyelmet, és a megelőzésre kell koncentrálni, mindenféle konkrétumok nélkül....
A koronavírus miatt visszamondták az orvostalálkozónkat a pszichiáternél! Az egyetlen utolsó szalmaszál volt számomra, aki legalább úgy tett, mintha jobban megértene. Vártam, hogy menjünk, mert talán apu gyógyszerezésén is kellene valamit változtatni.

Apu a héten már szinte mindennap sír, vagy/és dühös. Ma éjszaka már rá kellett hívnom a mentőket, mert teljesen bedilizett, és nem tudtam megakadályozni hogy ne okozzon sérülést magának a katéterével, csak komolyabb birkózáson keresztül. A mentősök rendesek voltak, látták, hogy már kivagyok, és elvitték a Honvédba. Aludtam legalább 3, talán 4 órát, hónapok óta először, ha nem is nyugodtan. Reggel hívtak, vigyem haza. A híradóban láttam, hogy sátrat állítottak fel a kórházban, maszkban lehet bemenni, hőmérsékletmérés után. Jelentem, ebből sem igaz semmi! Simán bementem, és kihoztam...A sátor, gondolom a hideg miatt volt üzemen kívül, és persze valószínűleg egy sürgősségin talán mindig fejetlenség van, egy kívülálló nézőpontjából, de itt tényleg nem tűnt úgy, hogy tudnák mit kellene, és hogy. Ugyanakkor folyamatosan hozták be a büdös és remegő hajléktalanokat is, ha eddig nem kaptunk el valamit akkor lehet most igen...

A házunkra ki van írva, hogy este tapsoljunk az egészségügyieknek, de mivel minket ez a társadalom érdemben teljes mértékben cserbenhagyott, én nem tudok tapsolni. Ez csak egy kamu, és propaganda rendszer, ország! Bár a Honvédba elég jól kivizsgálták, de a katéterét elfelejtették megnézni, így este megint mentőt kellett hívnom, mert a katéter eldugult. A mentősök extra rendesek voltak, az Uzsokiban pedig eddig csak jó tapasztalataim voltak! Most volt pár hét, hogy sikerült szombaton edzenem, ha nem is sokat. A feleségéhez viszem szombatonként ebédre, és hazamegyek edzeni, az utazást nem számítva így van 1.5-2 órám hetente. Négy felé mér telefonál, hogy nem bír már apámmal, hol vagyok, így sietnem kell. A futás, és a fürdés se fér már bele. Ez van. A vírustéboly miatt most a nő sem dolgozik. Apám hétfőn megint zavart volt, elindult, és a buszmegállóig kellett mennem vele. Ott megint kitalálta, hogy a nőhöz akar menni. Tárcsázta, és ő kelletlen, miközben én mosolyogva hallgattam a beszélgetést, mondta apámnak, hogy hát, jó, jöhet ebédre. A Bikás parka érkeztünk, ahol a némber lakik, és gondoltam kicsit megsétáltatom, hogy elfáradjon, az jó a zavartság ellen. Általában tud 150-200 métert menni úgy, hogy fogja a kerekesszéket, és egy kicsit támogatom. Most azonban kiegyenesedve ment segítség nélkül, az egyik padról a másikra. Ilyenkor tele van adrenalinnal, gondolom. Több órát töltöttünk el, és sikerült elkerülni azt, hogy kitörjön. Felhívtuk a nőt, hogy tényleg felmehetünk-e hozzá, mert apám érzi, hogy nemigazán örül neki. Azt mondta igen, de mikor felvittem, rögtön határozottan mondta, hogy ebéd, aztán vigyem...

2020.04.07. Egyre sűrűbben zavart. Most reggelre volt időpontunk az SZTK-ba, de megint bedilizett. Ilyenkor nem engedi, hogy hozzányúljak, vagy segítsek, vagy egyáltalán a közelébe legyek. Sietnénk, így támadt egy téves gondolatom, hogy felhívom a feleségét, és megkérem, hogy mondja el apámnak, hogy a fia vagyok. Nem hitte el, azt mondta rám, hogy ez egy ellenség. A nő meg csak jobban felidegesítette. Ráadásul azt is gondoltam, talán a némber kezdi jobban megérteni, hogy talán többet kellene segítenie. Nézhetne egy normálisabb közeli otthont pl. Kezdtem mondani, hogy én óráról órára élek, nem tudok ezzel is foglalkozni, erre jött azzal, hogy én könnyebb helyzetben vagyok mint ő, ami egyébként nonszensz. Ez az egyetlen nő, aki fel tud idegesíteni, mert annyira aljas, különösen, miközben éppen ilyen vészhelyzetben vagyok. Mondtam, nem érdekelnek a kifogásai, akkor felejtsen el, és tegye le a telefont, mert az éppen kihangosítva apám zsebébe van, én nem tudom. Közben apám ráesett a kerekesszékre, és fennakadt rajta, ami fájdalmat okozott neki. Leemeltem, és vizsgáltam mi baja van, addig elég jól megúszta ezeket, most is... Közben a nő kérdezte, hozzám beszélsz? Mondom nem, a szomszédhoz, tedd le, mert én nem tudom, apám zsebében a telefon. Majd ha apám beleszól, válaszolta. Mondom nem fog, mert elesett, és éppen fájdalmai vannak. Talán letette, és apám a fájdalom és annak hatására, hogy hallotta, hogy a nő hogy hárítja el a segítségnyújtást, felismerte, hogy nem én vagyok az ellenség. Nagy nehezen, és zilálva, pl. a kabátján volt a melegítőfelsője, megérkeztünk még időben az SZTK-ba. Nem engedtek be, azt mondták a vírusjárvány miatt nincsenek már semmiféle időpontok, próbáljam meg felhívni az Uzsokit, vagy talán hétfőn próbáljam meg, bár 65 év felett nem rendelhetnek az orvosok, akihez meg tartozunk, az 80 feletti, és ő van az egyetlen urológus. Mondtam, ez felháborító, és kérdeztem, hogy ebbe (arra gondoltam, hogy leállítják az alsóbb szintű egészségügyet, és egyébként az esetek sürgős részét meg éppen a kórházra terhelik) mennyien fognak belehalni. Mondta, erről ő nem tehet, próbáljam meg az Uzsokit. Leintettem, elfordultam, akkor majd felkötjük magunkat, mondtam. Most már tényleg kezdek kilenni... Egyébként tényleg, a legjobb lenne, ha felkötnénk magunkat, semmilyen más kiút ebből nincsen....Az Uzsokiba viszont megint rendesek voltak, végül sikerült elintézni! Apám azóta egyszer akarta, hogy megcsörgessem neki a feleségét. Még emlékszik arra, hogy hallotta, hogy milyen hülye kifogással hárította el a segítségkérést, de szerintem ez csak pár napig lesz így sajnos. A nő most majd eljátssza a megsértődöttet, így már ez lesz a kifogása, amiért nem fog tudni gondoskodni a férjéről, legalábbis gondolom, mert nem hívja. Sajnos valószínűleg apámnak még szüksége lenne rá. Folyamatosan zavart, a gyógyszer néha mintha fordítva hatna. Reggel négykor sikerült lefektetnem, pedig elméletileg megitta az italát. Szerencsére még emlékszik, hogy nem én vagyok az ellensége, és hősiesen küzd a rohamai ellen. Sokkal több van benne, mint ami látszik... Kértem telefonos rendelést holnapra az orvosától, talán több, vagy más gyógyszer kellene. Jön a Húsvét és 4 napig ez a telefonos dolog se lesz elérhető. Ha pedig nagyon gáz lesz a helyzet, és órákon keresztül kellene birkóznom vele, a mentő akkor se vinné el. Közben fel kellene halmoznom kaját az ünnepekre, de mivel szarul van, takarítani se nagyon tudok, nemhogy vásárolni.

2020.04.22.
Sikerült telefonos konzultáción keresztül beállítani a gyógyszereit, legalábbis 1-2 hétre. A Cifrántól mindig jobban lesz, ami hugyúti fertőzés elleni antibiotikum, a másik gyógyszertől, amire le próbáltuk cserélni a quentipine-t viszont szó szerint elkezdett rohangálni. Visszaálltam quentipine-re, kicsit növelve az adagot, és elhagytuk a Rivoltrilt, ami lehet ellentétes hatással volt rá. Most kétszer volt idegesebb, de nem volt agresszív , és hamar, el tudtam hárítani a kitörést. Köszönet a segítségért a pszichiáterének!
A felesége megkért, hogy szombatonként a gyors ebéd után vigyem el, mert nem tud vele mit kezdeni. Mondtam, hogy nekem szükségem van hetente arra a 1,5-2 órára, ez a minimum minimuma. Végül lehet megértette, és még az munkahelyére, a fodrászüzletbe is meghívja hét közben egy hajmosásra, séróbelövésre, különösen, hogy vendége csak nagy ritkán van.

Apu most fizikailag egész jó állapotba van, az arca is egészen jól néz ki, jobban, mint mielőtt beteg lett. Szerintem, akár 10 év is lehet benne. Én 48 vagyok, de egy ilyen év felér 3 év szibériai munka, vagy haláltáborral. Gondolkodás nélkül elcserélném ezt a helyzetet rá! Utolsó éveim lettek volna ezek az életre... Iszonyúan szenvedek, mert én nem növény típusú ember vagyok, mint jó pár, akit ismerek. Ha pedig ennek vége lesz, akkor majd jön a hajléktalanság, valószínűleg fizikailag, anyagilag, és lelkileg teljesen leamortizálva, mivel majd kidobnak a szolgálati lakásából. 27 éves korom óta, mióta anyám meghalt, sorcsapás sorozata az életem. Megtanultam, hogy a remény csak átverés, nem hiszek neki. Kíváncsi vagyok, mikor fogom felkötni magam! Nappali demensellátás a kerületben gyakorlatilag nincs, ezekbe az otthonokba pedig a kutyámat nem raknám be, ha lenne, apu nem bírná ki, néhány nap alatt meghalna, és ezt pontosan tudja, nem is akar már bemenni. Már kétszer, vagy ha máshogy számoljuk háromszor bevittem, iszonyú fájdalom volt, mert tudtuk kivégezni viszem. Nem bírom ezt még egyszer átélni! Az, amikor beleegyezett az otthonba még rosszabb volt. Nem volt könnyű beszélni vele, de aztán elfogadta. Utána láttam, hogyan küzd azzal, hogy ne vegyem észre rajta a félelmet, a kétségbeesést stb. és hiába próbált éjszaka úgy sírni, hogy ne lássam. Akkor még hajlandó lett volna meghalni értem, és csak azért nem halt meg, mert kihoztam a kórházból néhány órával a végzete előtt. Lehet, hogy nem tettem jól, valószínű, és bár engem már mindenki cserben hagyott, én nem tudtam apámat kivégezni. Mivel tőlem függ az élete, valójában erről van szó. Nem arról, hogy ő dönt, hogy meghal, meg mit tudom én, miket találnak még ki...Várom, hogy meghaljon, de azon vagyok, hogy ez ne következzen be. Nemhogy ép ésszel, de sehogy nem lehet ezt túlélni! Ez azért is egy rohadt betegség, mert egy beteg van fizikailag, de ketten halnak meg.

A Pesti út 117 alatt található intézmény bejárata, amely tele van álláshirdetéssel:

Itt 2020 júliusig a hivatalos adatok szerint 312 lakó, és 26 dolgozó fertőződött meg koronavírussal, és 55-en haltak meg. Talán be kéne zárni ezt a vágóhidat is!

Regisztráltam a Facebookra, hogy feliratkozzak a demens csoportba információkért.
Ezek alapján is, lemondtam arról, hogy egy "otthonba" adjam.
Rohadtul szenvedek, és ez akár évekig, vagy évtizedig is eltarthat....

2020.12.06. Sok mindent történt, történik velünk. Nap közben három percem nincs, de éjszaka sokszor lenne időm még valamennyit írni is, bár olyankor már elég fáradt vagyok, de teljesen felesleg. Ezt a szenvedést nem lehet leírni! Nem fogja fel, illetve megérteni senki, még a szakemberek se! A legrosszabb az egészben, hogy még kinyírni se tudod magadat.

2021.12.28. Egyre többet alszik, de főleg délelőtt, vagy délutánba nyúlva, és el is van tolódva, mert este sokáig van fenn, de egyenlőre nem tudom visszaállítani, sőt, én is eltolódtam, legalábbis ha tudok aludni, akkor tovább alszok, napközben nagyon álmos vagyok, éjszaka amikor berakom az ágyba, és lazulhatnék a számítógép előtt, illetve csinálhatnék valamit rajta, pl. tanulhatnék, gyorsan belealszom. Nagyon le is ban gyengülve, már többszőr megijedtem, hogy közeleg a vége, de vissza tudtam erősíteni. Egyre kevesebb quentiapinere van szüksége, tulajdonképpen csak az esti elalváshoz kell, akkor adok neki csupán fél, vagy max. háromnegyed tablettát. Ha még mindig annyi gyógyszert adnék neki, ami fel volt írva, már rég nem élne... A felesége továbbra se segít semmit, kb. két hetente egyszer beviszem hozzá a fodrászatba, akkor megcsinálja a haját, és szombatonként két-három órára odaviszem ebédelni. Már rég nem tudok olyankor hazafutni edzeni egy kicsit, helyette bevásárlok közben a közértbe. Naponta telefonál, ami a hallózásban kimerül... Nagyon hülye egy nő... Tehát egy szabad órám sincs már...

Nincs normális egészségügyi ellátás, nincsnek orvosok, rendelések, de még nekem se. Jelenleg ebben az időszakban ez okozza a legnagyobb problémát, és megpróbáltatást, nem a kovid, sőt, nem is csupán a demencia! Ez nagyon jelentős, állandó stresszt okoz. Most éjszaka van, most ezért nem tudok aludni, és inkább írom ezeket a sorokat helyette. Reggel megpróbálom kicseréltetni valahol valahogy a hólyagkatéterét, ki tudja, hogy mennyit fogok szívni. Tegnap nem sikerült... Amúgy elképesztő szinten van rajtam az átok, szinte percenként szívok valami kisebbet, naponta egyszer-kétszer óriásit.

Legyen átkozott az is, aki ezt a katétert belerakta, valamint a felcsúti vajda, a bandája, és azok, akik erre az "egészségügyi" állapotra, politikára szavaznak! Ezek gyilkosok!

2022.01.28. A kovid és mi

Eddig az elmúlt két év alatt nekem háromszor voltak influenzaszerű tüneteim.

Az első 2020-ban, egy napig tartott. Viszonylag magasabb láz, fejfájás, hasmenés, és nagyon erős levertség. Szerencsére volt kaja itthon, mert igen nehezen tudtam volna lemenni a közértbe. Apunak semmi baja nem volt. Megértette, hogy rosszul vagyok, és nagyon jól viselkedett. Szépen nézte a tv-t a fotelban, én mellette feküdtem a földön, és hagyott pihenni. Másnapra jól voltam.

A második 2021-ben. Éjszaka hasmenéssel kezdődött, szinte órára pontosan mindkettőnknél. Én délelőtt már jobban voltam, apunak felment a láza is. Nagyon jól reagált, mert sokat ivott, még evett is rendesen, tudatosan minél hamarabb fel akart épülni, és estére el is múltak a tünetei. Ennél az esetnél, mivel éttermi ételt kajáltunk, az ételre gyanakszom. Hogy kovid volt vagy sem, ki tudja...

A harmadik pont most van, amikor ezeket a sorokat írom, erről kicsit később.

Amióta bejött a kovid, éjszakákon keresztül, alvás helyett, amit csak tudtam átnéztem kovid témában. Átnéztem a tanulmányokat, a pro és kontra érveket, és a következőkre jutottam. Rengeteg a kérdőjel az egész történetben, mindenhol.

Ami biztos:

1. Van veszélyes vírus, nem nátha, és bele lehet halni.

2. Nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy ez, vagy ezek olyan vírusok, amelyekkel a kínai felfedezés előtt ne találkoztunk volna.

3.Nincs biztonságos oltás, hiszen koronavírusra 2020 előtt nem sikerült biztonságos oltást kifejleszteni, mert minden próbálkozás után a kísérleti állatok megbetegedtek, meghaltak. Nem vezették le, hogy mi volt a baj, és hogy ezeknél az oltásoknál hogyan kerülik el. Az új technológiák pedig kísérleti fázisban vannak, majd 10 év múlva derülhet ki, hogy biztonságos, vagy sem. Az oltáskárosodásokat elsumákolják.

4. Az öreg, elesett embereknél, akik a rizikócsoportba tartoznak, az oltás sokkal kevésbé hatásos. Nem meggyőző a kockázat-előny arány.

5. A szakértők össze-vissza beszélnek, gyakran egetverő hülyeségeket, és még egy laikusnál is butábbnak bizonyulnak.

6. Elképesztő hazudozás van a téma körül, szinte minden adat hamis, a tudományos metódusok tudománytalanok. Az adatok jó része hamis, manipulált, nem transzparens, nem ellenőrzött.

7. Nyilvánvaló, hogy ez a történet nem az egészségügyről szól.

8. Összességében a bizalmam a kormány, és az oltásuk irányába nulla!

Ezeket mérlegelve, és azt, hogy apám, velem ellentétben nem volt érzékeny az influenzára (mint gyűjtőfogalom, használom), úgy döntöttem, hogy nem oltatatjuk be magunkat. Különösebben nem is rettegünk ettől a kórságtól, megyünk ide-oda, ott viselünk maszkot, és akkor, amikor kötelező. Ez azonban nem jelenti azt, hogy direkt meg is akarjuk magunkat fertőzni! Semmivel, még a legenyhébb náthával se, és ha egy olyan embert látok, aki éppen a tüdejét köhögi ki az aszfaltra, a józan ész szabályai szerint elkerülöm, mint ahogy tettem 2020 előtt is.

Mint korábban írtam, a felesége annyiban gondolja kivenni a részét ebből az egészből, hogy időnként, mivel fodrász, megcsinálja a haját, és szombatomként meghívja ebédelni (ami nekem egyébként nem kis megpróbáltatás...) Még nagyon régen, amíg ott kajált hazasiettem, és gyorsan edzettem valamit, most már nem tudom ezt megcsinálni. Amúgy is, ott életveszélyben van, annyira hülye az a nő, amíg eszik, addig bevásárlok, meg a piacnál én is eszek egy giroszt.

Tehát most szombaton viszem aput a nőhöz, beviszem a lakásba, erre rákezdi, hogy olyan beteg, hogy el se tudja mondani, stb. Mondom neki, miért nem szóltál, hogy kovidos vagy, akkor nem jövünk. Nem kovid, hazudja, de tipikus tünetei vannak. Mondom jó, most mindenesetre megyünk haza. Nem mehetünk, mert itt fog ebédelni, stb. és ugat, hogy ne legyek önző. Már fognám aput, és vinném, de ő szokása szerint aput kezdi hergelni ellenem, és ő sajnos mindig az asszony pártján áll, bármi is legyen a szitu. Még egészségesen is teljesen a nő bűvöletében volt, az azt csinált vele, amit akart. Ha most kivinném az ajtón, akkor nem tudnám könnyen hazavinni, ha pedig végül estére sikerülne, napokig nem tudnám ápolni. Kevés aljasabb dolog van annál, mint amikor egy demenst az ápolója ellen hergelnek. Így semmit nem tudok csinálni, a nő ezt használja ki, és ez az egyik legélvezetesebb játéka az életében. Miután kétszer fél méterről leköhögte, mondtam neki, hogy akkor vegyen fel maszkot, és mosson kezet. Erre a válasz, hogy foglalkozzak a saját dolgommal, menjek le vásárolni, és hagyjam őt békén, és hogy önző vagyok. Ezt az önzőséget gondolom valami olyan taktikának gondolja, hogy azzal vádolja a másikat, amit ő követ el, de hogy mit gondolhat, hogy ez mire jó, azt nem tudom. Mindenesetre ezekután elküldtem az anyjába, mi leperegve róla annyi reakcióra sarkalta, hogy másik szokásos stratégiáját vette elő, és anyámat (akit gyakorlatilag ő ölt meg) kezdte el szapulni, hogy nem nevelt meg, azért viselkedek így. Ha tovább reagálok rá, akkor apám teljesen ellenem fordul, itt most le kell nyelnem megint mindent. Miközben érzem, hogy elborít a méreg, elhallgatok, és átengedem a teret ennek a szemét nőnek! Nem tudok mit csinálni, a boszorkány gondolom meg élvezi.

Mindenesetre elérte a célját, megfertőzött minket, pontosan engem. Szerencsére apura nem hat ez az omikron sem. Én viszont ismét pórul jártam. Nem emlékszem, említettem-e, hogy erőemelő voltam fiatal koromban, és ez bizony nagyon jól jön ebben a történetben, mert itt bizony emelgetni kell keményen. Viszont ha nem tudok edzeni, akkor, mivel több gerincsérvem van, mint fogam, a hátam, és a gerincem olyan állapotba kerül, gondolom, ahogy elgyengül az izom, hogy nem előny, hanem hátrány lesz belőle.

Nos, vasárnap, mivel már jó ideje nem tudtam semmilyen testgyakorlást csinálni, megroppant a hátam, ez amolyan lumbágós dolog lehet, tudod, amikor olyan érzés, hogy beszúrnak egy kést a derekadba. Már valamennyire fájt előtte is, és most hamar be is gyulladt az egész. Nos, keddre az omikron így nem csak a torkomra, hanem sokkal inkább erre a területre csapott le. Ezt az amúgy is elég fájdalmas dolgot, és gyulladást még tovább sokszorozta, most már ha nem is az összes, de több gerincsérvemet is egyszerre éreztem, miközben elment minden erőm. Innen az olvasó képzeletére bízom, hogy mekkora szenvedést jelentett apu ápolása így, leírni úgyse lehet. Ma a betegségem negyedik napján kezdek jobban lenni, az egyszerű algopyrin volt a hatékony. Szerencsére apunak semmi baja, és jól viselte, két napja, amikor kérdezem, hogy akar -e a feleségével beszélni telefonon, határozottan nemmel felel. Annyira megsem rossza a memóriája?

2022.02.22-én apu meghalt. A gyengülése, és az, hogy egyre többet alszik exponenciálisan eluralkodott. Amikor én már kijöttem a kovidból, és már dicsekedtem, hogy apu milyen kemény, hogy lepattan róla, nos, ő is belázasodott pár napra, és még aluszékonyabb lett, de úgy tűnt ez kevésbé viseli meg, mint engem. Az utóbbi jónéhány hónapban többszőr támadta a halál, de ezeket a gyengüléseket vissza tudtam verni, pl. a Béres csepp, a mozgatás határozottan jó volt. Aput most is próbáltam visszafordítani, és úgy nézett ki, hogy sikerül. Sikerült valamennyire mobilizálni, már kivittem utcára, mentünk postára, de 1-1.5 hét múlva megint kisebb, 37-38 fokos láza volt, és megint erőtlenedett. Ekkor már éreztem, hogy beesik arra a pont alá, ahonnan már nem valószínű, hogy visszahozom. Egyre többet aludt, és alig evett, már pár hónapja amúgy is etetnem kellett, valamint egyre jobban jött elő a nyelési probléma. Íváskor mindig cigányútra ment. Ekkor elhagytam a pszichés gyógyszerét, amely már csak altatókén volt használva (este fél szem), de volt egy éjszaka, amikor zűrösen aludt. Ekkor arra gondolta, hogy lehet a gyógyszer elvonásától. Másnap beadtam neki, este a felet, de ekkor meg nappal is egész nap aludt, lehet most meg a gyógyszertől. Lehet, csak negyedet kellett volna, azt hiszen talán itt is hibáztam. Már nem nagyon tudtam etetni, de még az itatás működött, és folyékony kaját adtam neki. A légzése megváltozott. Eddig is voltak légzéskihagyásai alvás közben, már jó ideje, de ez fokozódott. Olyan volt, mintha leállt volna, vagy lelassult volna a légzése, aztán lihegés, és ismétlés. Ekkor kihívtam a mentőket, nem-e a kovidtól van. A patikában vett teszt negatív volt és elméletileg a koviddal 1 hónapja találkoztunk, és ő is már több, mint két-három hete túlvolt rajta. Láza nem volt, de zz persze még nem föltétlenül jelent szerintem bármit is. Mindenesetre a mentős hölgy, aki egyébként extrém normális volt, és sokat segített (ezúton is hálásan köszönöm neki), azt mondta a tüdöje normális, a vérnyomás pulzus jó (120/80), és csináltak ők is azért egy tesztet és egy nagyon halvány csík, amit először csak a hölgy látott kijött, de azt mondta nem a kovidtól van. Utalt rá, hogy a halálán van, persze ez nyilvánvaló volt, de megnyugtatott, hogy jól csinálom a dolgokat. Ekkor egy napig nem tudtam felkelteni, majd valamennyit tudtam itatni, rövid időre felkelt, majd du. már csak pipettával keveset. A következő nap vasárnap volt, többször fent volt, különösen, hogy gyakran változtattam a helyzetét. Egyszer jobb oldal, egyszer bal, egyszer felültettem, stb. Fel tudtam kelteni rövid időszakokra, de nem tudtam megitatni. Már nem nagyon tudta lenyelni. Vasárnap minden követ megmozgattam, hogy szerezzek infúziót, de csak azon az áron adták volna be, ha kórházba viszik. Megmondom őszintén, nem gondoltam, hogy a kórházban, az elfekvőben bármit is adtak volna neki. Pipettával próbálkoztam folyamatosan, nem túl sok sikerrel. Hétfőn szintén hívtam a mentőt, hátha rá tudom venni őket, hogy egy infúziót bekössenek, amíg du. a háziorvossal feliratom, de nem a mentőt küldték ki, hanem az ügyeletes orvost. Ezekkel idáig háromszor találkoztam, vasárnap is beszéltem velük telefonon, de mindig kifejezetten bunkó emberkékkel sikerült kapcsolatba kerülni. Megvizsgálta a tenyérbemászó nagyképű, bunkó hülyegyerek, azt mondta egészséges, tiszta tüdő, jó vérnyomás, pulzus, és ki fogja bírni délutánig, ők nem írnak ki infúziót, és nem is adnak be. Persze nem értem, hogy akkor mindek jött ki, de mindegy...Szinte biztos, hogy esetszám után kapnak fizetést, de semmi értelme a létezésüknek! Néha-néha magához tért apu, bíztattam, hogy pár óra, és megkapja az infúziót. A háziorvos szabin volt az asszisztensének könyörögtem, hogy írjon fel két adagot legalább mára. Kiváltottam a gyógyszertárból, és felhívtam azokat a szervezeteket, akiket vasárnap is próbáltam, de akkor nem voltak elérhetők, és infúziót adnak be, de nem jártam náluk sikerrel, hogy beadják. Ekkor már sírva győzködtem a sarki kutyaorvost, a gyógyszertárasokat, és az ismerőseim ismerőseit is, hogy kössék be 40 ezer forintért. Végül sikerült valakit találni, és késő délután megkapta. Először mintha kicsit jobban magához tért volna, aztán elaludt. Beforgattam a jobb oldalára, ott jobban is érezte magát. Szegényt amikor forgatta, fájt neki, csont és bőr volt, ropogott mint egy falevél. Még szombaton hibáztam, mert több órát ültettem, és nem vettem észre, hogy csúnya felfekvése lett. Kezeltem, és talán javult is. Mivel a katéter mellett kijött pisi is (az utolsó hetekben folyamatosan ezzel jártuk az orvosokat), ezért a kettő felerősítette a létrejöttét. A vasárnapi bunkó ügyeleti orvos nem akarta elhinni, hogy az néhány óra alatt jött létre, pedig igen. Szombaton este már megvolt, előtte biztosan nem, de azt meg akkor nem vettem észre, mert félhomályban tisztogattam le. Egyébként nem volt rajta semmi (és ezt ajánlom nektek is, hogy mindent vegyetek le róla), csak alá raktam a pelenkát. Vasárnap már jöttek az oldalán is a felfekvések, azt is kezeltem, azok még nem voltak súlyosak. Amikor megkapta az infúziót, a nővér valahogy elrendezte a lábát, és amikor már beadtuk neki az infúziót, és el kellett kísérnem a buszmegállóba, és mire visszafutottam, döbbentem láttam, hogy az egyik lába térdig elkezdett üszkösödni. Ez is szinte semmiből, pillanatok alatt. Gyorsan lekezeltem, és mintha azonnal javulni is kezdett volna. Elrendeztem, hogy sehol ne nyomódjon, kényelmes pozícióba legyen, lekezeltem mindent, stb. és mert már napok óta nem ettem, és egyáltalán nem aludtam, és mert megnyugodtam, hogy megkapta az infúziót, és reméltem, hogy reggelre jobban lesz, ettem egy kicsit, és hagytam, hogy bealudjak egy kicsit. Arra gondoltam, most több ideig hagyom ebbe a pozícióba, hadd pihenjen, meg most úgy is jól lekezeltem, elrendeztem. Valami sóhajt, vagy hangot mintha hallottam volna, de utána nem volt hang, és akkor éreztem, hogy elalszok, és mintha apu is velem együtt aludt el... Ezt az érzést nem tudom leírni. Fél óra múlva, amikor ránéztem már nem lélegzett. A felfekvésekre, és az infúzióra készüljetek fel előre, ha tudtok! Ami még infó lehet nektek, hogy nem volt semmilyen felszabadulás érzésem. Még ápoltam volna tovább. Sokkal jobban megviselt, mint ahogy gondoltam, és amit elképzeltem, hogy mit fogok csinálni, ha meghal, pl. sétálok egy nagyot a városban szabadon, stb. de semmi nem úgy történt. Leginkább magam elé nézek a szobában. Nincs munkám, nemigen vagyok munkaképes, és hamarosan nagy valószínűséggel kidobnak a lakásomból, mivel ez apám szolgálati lakása. Ha lenne még párszázezer forintom, talán meg tudnám venni. Talán még fenn is tudnám tartani, talán. Mondjuk nincs. Szoltam a korábbi munkahelyemre, ha éppen ember hiány van szóljanak. Na mindegy, innentől egy másik történet. Az utolsó pár héten vagy 10 évet öregedtem, és nem egy új kezdett, vagy a nagy teher alóli szabadúlás történt, hanem valamiféle depresszió. Az utolsó nap eseményei és képei ismétlődnek a fejemben. Nagyon hiányzik, hogy aput nem tudom megsimogatni, átölelni, megpuszilni. Nagyon furcsa, hogy egyik pillanatban még alszik, lélegzik, szenved, a másikban hideg, mozdulatlan, és soha nem fog már felébredni. Az arca egyébként nem volt szenvedős, sőt. A szeme csukva volt, az álla, illetve a szája nyitva. Egy ránc nem volt az arcán, de csont és bőr volt, és hideg, aztán gyorsan merev is. Valahogy mégis nagyon szépnek láttam. Van tovább is, meg kihagytam sok dolgot, csak a leglényegesebbeket írtam le, de egyelőre nincs kedvem többet írni.

Tanulság a történetből:

Amit mindenképpen a leginkább szégyellek, hogy az elején otthonba akartam rakni (arra viszont jó volt, hogy teljes képet kaptam a dolgokról), és amit a leginkább bánok, hogy mérlegeltem, és megpróbáltam az otthont, és aminek legjobban örülők, hogy nem tettem meg azt az árulást, hogy berakjam. Ami a legnehezebb volt, hogy nem tudtam, hogy meddig kell ápolnom, és azt gondoltam, hogy akár tíz év is lehet. Amikor ez az egész kezdődött 47 éves voltam, és azt gondoltam ez az utolsó 10 év lenne az életemből. Utána számomra is leginkább csak elnyújtott haldoklás marad. Az ember nem könnyen mond le a saját életéről, sokszor még akkor sem, ha az sem túl jó. Az elején apám tényleg nagyon szörnyű, ijesztő állapotban volt, különösen amíg nem lett beállítva a gyógyszerezése, és nem került valamivel stabilabb állapotba. Bizony, lehet, ha akkor ténylegesen az ókorban lettünk volna, akkor én magam öltem volna meg. Az orvosok, nővérek stb. azt kommunikálták, hogy nem fogom tudni otthon egy magam ápolni, az otthonok pedig azt, hogy ők a megoldás, mert bennük minden jó, és szép. Ezekből egyik sem igaz. A demenst egyedül is el fogod tudni látni, jobban mint bármilyen otthon, ha beleteszed az energiát. Nagyon megterhelő, igen, de meg tudod csinálni! Az is tény, hogy mivel sportoló voltam, nekem könnyebb volt emelgetnem, mint pl. egy azonos korú házastársnak. Ezért az első évben amíg távolabbi helyekre is el tudtam vinni, sokat kirándultunk, szinte minden nap, és rengeteget voltunk levegőn, ami sokat segített az állapotának első időszakban a javításában, és alapvetően a jobb állapotában. Volt, hogy áttoltam a Gellért-hegyen, aminek a déli oldala lépcsős, és ott, akkor tanultam meg a kerekesszéket lépcsőn mozgatni. Másoknak levinni a levegőre nehezebb, vagy lehetetlen, de igazából meg se próbálják...

Természetesen ez csak az én véleményem, vannak nálam butábbak, és bölcsebbek, és az utóbbiakat mindenképpen érdemes meghallgatni, valamint minden helyzet és személy egyedi, ez nyilvánvaló. Most, utólag, úgy gondolom, hogy ezzel a helyzettel már könnyebben megbirkóznék, és könnyebben le tudnám küzdeni az akadályokat. Ebben viszont nem csak a megerősödés, és a tapasztalat játszik szerepet, hanem az, hogy az ember, ha éppen nincsen benne a rosszban, akkor felejti azt, és könnyebben beszél. Mindenesetre azt mondom, és amikor benne voltam akkor jutottam erre, hogy ne akarjátok otthonba tenni beteg szüleiteket, még akkor se, ha elsőre, sőt, másodikra úgy néz ki, hogy nincs más megoldás! Bár az orvosok, nővérek és a környezeted azt fogják mondani, hogy nem fogod tudni ápolni felmenődet, tedd be valahová, valójában ez nem igaz! Azt fogják mondani, és megpróbálnak meggyőzni, hogy az a normális, ha berakod egy otthonba, és azt hazudják, hogy ott jobban ellátják, mint ahogy te tudnád, és szakértelem, valamint törődés, odafigyelés, sőt, szeretet fogja körbevenni, te pedig akár mindennap bemehetsz látogatni hozzá. Ez mind hazugság! Ha problémás, pl. elesős, illetve vannak agresszív kitörései, rohamai, akkor két héten belül aktívan elteszik lábalól! Mindezt megtehetik a 21.századi Magyarországon, büntetlenül! Az orvosoknak, nővéreknek azonban nincs joga eldönteni, hogy egy másik ember meddig élhet! Mi lenne, ha én is eldönteném, hogy ők meddig... Ha jól ápolod, és bizonyosan jól fogod, valószínűleg egy-két évig még éni fog, és tény, ez nagyon meg fog terhelni. Ha úgy alakul, ritkán még tovább is élhet, és akkor még jobban meg fog viselni, de ezt dobta a gép! Azt, hogy a szülödre az életedből ennyi időt oda kell adnod (2-3 év lehet talán az átlag?). Javulni akkor fog ideiglenesen, ha a kórházból hozod ki, és akkor akár egészen sokat is, de alapvetően nem lehet megfordítani, de leállítani sem ezt a betegséget, az a beteg exponenciális gyengülését, leépülését, majd halálát fogja hozni. Egyenlőre nincs rá gyógyszer, sőt, a kutatásokat hazugságokra alapozták:

https://www.youtube.com/watch?v=coQRS9HocRQ

Az ápolás nehézsége változó, a betegség szakaszokra osztódik. Lesz olyan szakasz, amikor nem ismer meg, de lehet, hogy később újra fogja tudni, hogy ki vagy. Amikor már nem tud járni, és gyengébb, akkor kezelhetőbb, nyugodtabb, könnyebb sok szempontból ápolni, de más dolgok okozhatnak nehézséget, pl. többszőr kell orvoshoz vinni. Tehát nem úgy lesz, hogy egyre nehezebb lesz, bár bizonyosan kinek hogy. A baj csőstül jön, és az ápolás is igazán arról szól, hogy az öreg szakállas, onnan fentről teljesen rád száll, olyan szinten, amelyet eddig nem is tudtál elképzelni sem... A szakállas ugyanis a jóságot keményen bünteti, de azt is, ha szidod... Te pedig szidni fogod, ez pedig egy örvényt jelent majd. Ez egy magas intelligenciával precízen megtervezett szivatásnak tűnik... Csak azért, mert szeret téged (irónia)... Az átlagember számára az élet gyakran sz*r, akkor is, ha demens felmenőjét ápolja, és akkor is, ha nem, ezért valójában sokszor olyan sokat nem oszt, nem szoroz. Az ápolás meg fog viselni, és hónapokat vehet igénybe amire újra jobban leszel.

Utóhatás:

Amikor apu meghalt kettő dolog jött elő.

1. Két óránál többet hónapokig nem tudtam aludni. Összességében nagyon keveset. Ráadásul egy hónapra rá már dolgoztam, de éjszakázós munkahelyem van. Majdnem minden nap éjszakázom, volt olyan hónapom, hogy csak két szabadnapom volt. Tudtam, és felkészültem, hogy ha meghal apu, valójában nem lesz sokkal jobb az életem. Az elképzeléshez képest is rosszabb lett. Egy év alatt, egyszer voltam a Dunaparton egy délutánt kikapcsolódni. Végtelenül, fárad, és kiégett voltam. Most már tudok nyolc órát is aludni, ha ritkán úgy alakul. Mivel féltem, hogy kidobnak a lakásból, ezért próbáltam gyűjteni, hogy a megvétel alap részletét, vagy ha nem sikerül az albérlethez összerakjak valamit. Azonban a lakásárak annyira megnövekedtek, hogy a megvétel lehetettlen küldetés lett volna. Később kiderült, hogy a szolgálatilakás átkerült az önkormányzat tulajdonában, amiről nem értesítettek, sőt félre tájékoztattak, és a lakásban maradhattam. Ez óriási dolog, a szó szoros értelmében megmentette az életem. Hosszú éveken át éltem abban a tudatban, hogy végül hajléktalan leszek, és ez most megoldódott, viszont ez a tudat nagyon negatívan kihatott az életemre. Próbálok valamivel kevesebbet dolgozni, de közben nagyon magas lett az infláció, különösen az élelmiszerek árában. Összességében valami olyan állást kell keresnem, ami mellett lehet életem. Alapvetően azért mentem vissza a régi munkahelyemre, mert azt gondoltam, hogy fogok tudni újra edzni, és olyan dolgokat csinálni mellette, ami miatt megéri. Ezzel a sok éjszakai beosztással azonban nemigen.

2. Poszttraumás stressz. Sokszor ugranak be képek apuval kapcsolatban, és a halálát, vagy az akörüli eseményeket sokszor élem újra, különösen elalvás előtt, vagy alvás helyett. Fizikai szempontból apám halála, és az utolsó napok, és az infúzió megszerzéséért is a küzdelem, eléggé megviseltek, majd utána az edzés hatására valamennyit fizikailag javultam, de ez alváshiány miatt, most vagyok ott kb. mint amikor apu ápolása közben a legjobb lehettem. Bízom benne, hogy innen tovább léphetek, és 51. évem ide vagy oda, de végre fejlődni tudok. A sporthoz a motivációm is megmaradt amennyi kell. Míg korábban az átlaghoz viszonyítva értelmesebbnek gondoltam magam, és nem kell sokra gondolni, mert az átlag az, ami nem sok, most főleg nem én vagyok a legélesebb kés a fiokban. Figyelmetlenebb vagyok, motiválatlan, kreativitásom és egyéb szellemi képességeim visszaestek, mindamellett kiégett vagyok. Alapjában az jellemző rám, hogy nemigen adok fel semmit, ami néha jó, néha rossz. Abban az értelemben mindenképpen jó, hogy folyamatosan próbálkozom mindenfélével, most viszont kifejezetten semmi nem sikerül, és ez végül mégiscsak lecsökkentheti azt, hogy az ember próbálkozzon, vagy bármit is csináljon. Még a legegyszerűbb, számomra fontos olyan dolgokat sem tudom sem sikerül megcsinálni, amik korábban rutin szerűen ment. Az embert a siker nem csak előre viszi, hanem egyszerűen az életben maradáshoz is kell. Ha megtanulja, hogy úgy se sikerül, az igazán rombolóan tud hatni. Fater is mindig hiányzik, az Ő és édesanyám elvesztése is mindig velem fog maradni, és nagyon remélem, hogy van egy szakállas odafenn, minimum azért, hogy legyen elméleti lehetőségem arra, hogy miattuk, és a sok sz*rért számon kérjem, Attól függetlenül, hogy már hosszú évek, évtizedek óta éppen csak élek állapotában vagyok, ami messze fater betegsége előtt is már így volt, most 11 hónappal apám halála után talán kezdek végre magamhoz térni, legalábbis az irányt tekintve. Tehát nekem kb. 1 év kell, hogy kezdjek helyre jönni, de ha neked kevésbé megterhelő munkád van, kevésbé vagy szerencsétlen, vagy egyszerűen csak jobb vagy, akkor az alvásproblémákat, a poszttraumás stresszt amivel szerintem szintén számolhatsz, hamarabb leküzdheted.

Ne hárítsátok az ápolást egy emberre! Vedd ki a részed az ápolásból, és a másik segítéséből! Szakállas ide vagy oda, a hűséged a becsületed!

Frissítés! 20024.06.05.

Mostanra jutottam oda, hogy végre megint teljesen jól érzem magam! Nem eshet mindig az eső, tartja a kínai közmondás. Kitartás minden sorstársamnak!